Körülbelül 20 éve kezdtem festeni. Korábban a szépség iránti szeretetemet kézimunkák készítésével, irodalmi színpaddal fejeztem ki. Most festek, kiállításokra járok, tanulmányokat olvasok, hogy autodidakta módon pótoljam a fiatalon elmulasztottakat. Amatőr festő lettem, aki kötöttségektől mentesen azt festheti, amit szeretne.

Első kiállításom 2005-ben a Dél-budai (ma Klauzál Gábor) Kulturális és Szabadidő Központban rendezett „Krétarajzok” címet kapta, mert pasztellkrétával kezdtem. Sok dicséretet kaptam barátoktól, rokonoktól, de Bálványos Huba Munkácsy díjas festő, grafikus, főiskolai tanár megnyitó értékelésében mondott szavai: „Itt ma művészt avatunk” komolyan vehető biztatásként továbbvittek. Fájdalmas, hogy ő már nincs köztünk, de elemző gondolatai máig a fülemben csengnek.

Ezután az akrilfesték felé fordultam, az új technika új képi világot is hozott, reményeim szerint ugyanolyan szuggesztíveket, mint a korábbiak.

2006-ban beléptem az Országos Képző- és Iparművészeti Társaságába, hogy hozzám hasonló megszállottakkal találkozhassam. 4 közös kiállításon vettem részt velük. 2007 szeptemberében közös kiállításunk volt „Rétegek” címmel Somogyi Sándor keramikussal és lányommal, Kerényi Bori fotóssal, a péceli Ráday Kastélyban. Ezek után több közös és egyéni kiállításon volt alkalmam megjelenni, pl. a Pécel Galériában, a Nemzeti Múzeumban otthont kapott „Végtelen utazás” c. rendezvénysorozaton, a Monori Vígadó Galériában, a Legfelsőbb Bíróság dísztermében, a Belváros-Lipótváros Egészségügyi Szolgálat Hercegprímás utcai rendelőintézetében, vagy a Péceli Katolikus Általános Iskolában. Jó dolognak tartom, ha a hétköznapokban is megjelenik a művészet.

Képeimen észrevehetik, hogy erős színeket használok. Érzéseimet, hangulataimat színekben tudom a legjobban kifejezni. Szeretek növényeket rajzolni, mert bár lényük folyton változik, mégis az örökkévalóság, a megbízhatóság jelképei maradnak: hiszen a tél után tavasz jön; a földbe került magból új élet születik. Szeretem a mezei virágokat, amik nemesítés, metszés és tápoldat nélkül is gyönyörűek, és igazolják, hogy a szépség és harmónia létezik és él. A mi dolgunk csupán annyi, hogy megőrizzük. A bogáncsnak és a rózsának közös vonása a szépség, és ha képesek vagyunk ezt észrevenni, békésebb életet teremthetünk magunknak is. (Augusztusi rét, Zsendülés, Nyárutó)

Különösen közel áll hozzám az ősz napfényes sárga-barna-bordó színpompája. Az ősznek azok a ritka szép órái, amikor nem az elmúlást, csak az átváltozást látni erdőn-mezőn, sőt a városban is, a levél még sárga, de nem hullott le, vagy ami lehullott még nem fulladt sárba. A pillanat törékeny szépsége elbűvöl ilyenkor. (Őszi dal, Őszi pompa)

Van egy másfél éves kis unokánk akivel szerencsére együtt élhetünk. Természetesen rajongok érte, így már komolyabb emberábrázolások is születnek (Anyaság).

Az utóbbi években egyre több absztrakt kép kerül ki az ecsetem alól, mert vannak olyan érzések, rezdülések, gondolatok, amiket így sokkal könnyebben tudok közvetíteni és ezeket a fiatalok is jobban fogadják (Októberi szél, Pihenő félúton). Megpróbálok kísérletezni, s bár ezzel némileg „kilógok” korosztályom amatőr festői közül, sokan elfogadják, értékelik. Véleményem szerint a fotózás felfedezésével jócskán változott a festészet feladata. Már nem kell riporternek lennünk. A magunk érzéseit, gondolatait tesszük a nagy közös tálba, ahonnan mindenki szabadon vehet.

Az élet szeretete és tisztelete - remélem - minden képemen átüt, mert meghatározó része az egyéniségemnek. Az élet egyszeri, megismételhetetlen és ezért gyönyörű.